Nehéz köd hömpölyög fel a folyó felől. A dohos szag befurakszik az orrlyukakba, megüli a sírkertet. Korán van még ahhoz hogy a virágok illata elfedje a föld nyers, édeskés lehelletét.
Az ősz az elmúlás évszaka. Árnyszínű köpönyegét hideg kezek vonták össze mellkasán, csontszínű tincsei sápadtan derengenek a szövet fekete anyagán, s a fedetlen üstök így messzire világít.
Nem szégyelli azt, hogy a sírok közt kóborol. Mi másnak csak kihalt éj neki fényes nappal lenne, ez természetes élettere éppen úgy mint a holtak társasága. Halk bagázs az, lidérc a hím köztük. Mondják, a sírkertet kísértetek járják éjjelente s hogy a felszíniek babonásan félik az éjszaka középső óráit.
Halovány fénnyel izzó savó szemeiben talán a hold ezüst visszképe tükröződik vissza beteg csillogással. Az obszidiánból faragott éles arc, ragadozó lépte, csendes mozgása s az oly döglött tekintet elegendő lenne hogy jelenésnek lássa bárki a fekete matériákba bújtatott alakot.
Egyik oldalán hosszútőr vigyorog. Ezüstcsatú övéről koponya, s tekercstok a másik oldalon, vállán kopott táska... tartalma hiányos még, nem húzza le Narzuth inas vállát.
Egy síremléket őrző szárnyas teremtmény szobra mellé telepedik. Talapzaton áll az elhunyt halma fölött, kezeiben pálca. Hosszan elnézi antropomorf mégis másvilági alakját vonásait igen komolyan kutatva. Motozás rezzen egy sírhalom sarkában, éjjeli rágcsáló fut át a hantok között megérezve a mélységi vendég jelenlétét.
A hím vonásai oly rezdületlenek mintha kőből lennének faragva... valahol éppoly idegenesek is mint ez angyali lénynek a káosz világából. Pillantásában elégedettség-fény villan. Ki tudja...? Sziklából faragott rokonának lábához telepedik, hideg kőnek támasztja a hátát. Pilláit lehunyja ám a feszült éberség sehogy sem tűnik el... sőt, még feszültebb lehet csak a benyomása figyelő szemeknek ha ilyenek akadnak. Mintha a pokol-íriszek mindig készek lennének a világra nyílni s kárhozat virágait citálni magukkal. Az élők nem szeretik. Kellemetlen érzés annak aki látja noha nem torz feszes teste, s arca is gőgös, nemes halotti maszk.
Zavaró aurája ott rezeg, belesimul a névtelen, éjszakai csendbe. Láthatatlan érzékkel nyúl ki a távolba, s érzi hogy nyakában, finoman szőtt inge alatt ezüst lánca elkezd bőréhez hevülni.

Mahalath és Arthonil elátkozott házasságából másodikként született. A riasztó hímgyermek semmiben nem maradt el őrület jeleinek előfutárait már akkor is hordozó nővérétől, habár hiányzott belőle annak tüzes ádázsága. Míg Soraya a láng addig fivére a jég volt. Különös, szenvedély nélküli tettek, élettelen tekintet s halkan sziszegő szavak a kegyetlenkedések nyomában abnormálissá tették a gyermek minden, zsigerien kíméletlen érzéketlenségét s megnyilvánulását.
A páros úgy nőtt fel szinte összenőve, hogy közelükbe nem is férkőzhetett senki. Gyönyörű, fekete tüskékkel borított, fűrészfogas szirmú mérgező virágok. Hozzájuk senki más méltó nem lehetett s megbánta mind ki mégis hozzájuk akart férni. Nem fogadtak el mást egymáson kívül. S egymást is vonakodva, egyféle őrült, kényszeredett vonzalomtól hajtva. Narzuth szívében nem laktak élőlények.
Voltak titkok melyek kezdettől elrabolták... részük volt. Arra született hogy kékvérű, elfajzott családjának is fekete báránya legyen, beteges, meg nem értett elkorcsosulása. Különbözősége külső vonásait is eluralta. Korcs szerzet volt a nemesek gőgős álarcával, a tökéletesség s a roncs kórság keveréke. Remekbe szabott alakját kísértetiessé, betegessé tette az obszidiánból faragott alkat és arc soványsága, a vonások beesett élessége. Ragadozóra emlékeztetett inkább, éji vadra mintsem lélegző teremtményre. Szemeinek lidérces, sápadt parázslása messzire rikította az íriszek színének harsány elütését: az egyik savósárga színben a másik holtfehéren, hidegen s holtan villogott. S bár haja halványan tündökölt a holdfényben jobban megnézve s fehérség mellé igazítva feltűnhetett valódi, méreggel átitatott megsárgult fakósága.
Külseje volt talán méltó életéhez, vagy talán az élet formálta ilyenné. Nehéz lett volna megmondani annak is aki látta a folyamatot leperegni.
Mindig is vonzották a titkok, a misztérium melyre éveit áldozta. Mágia s az élet rejtelmének tanai, tudomány s főzetek vitték el idejét magába zárkózva s egyre függetlenedve a család intrikáktól szennyes mindennapjaitól. A világ tűnékeny illúziói kevésbé érdekelték; a hatalom egymásra sziszegő megragadása. Évekre tűnt el majd hónapokra tért vissza, s tűnt el megint hirtelen. Senki nem tudta hova lett, mi várta, ám egyvalami biztos: Akárhányszor látták egyre távolibbnak, egyre természetellenesebbnek s idegenebbnek tetszett baljóslatú alakja, egyre rossz érzést kelltőbbek lettek szavai vagy puszta jelenléte. S ő maga egyre betegebbnek tűnt bár maga sem tudta volna megmondani mi változott, az, aki így érezte s látta.
A Dwirinthalen vérek megtestesült ómene most megint visszatért szeretett családjába...