Még az idők hajnalán minden élő atyja, Afuan egy szépséges patakparti lugasban élt lányaival. Mind közül a legkisebb Naekrah volt, akit rútsága miatt nővérei gyakran gúnyoltak, ami elől úgy talált menedéket, hogy a patak vizén keresztül az emberi világot figyelte naphosszat. Egész életutakat ismert meg így, fejből tudta szinte minden halandó nevét, isteni képességeit latba vetve néha segítette is kedvenceit, de a hálaima sosem hozzá szállt, hanem vagy apjához, vagy valamelyik nővéréhez, akit mindenki ismert. Őt senki nem imádta az emberi világból, nem mutattak be áldozatokat, így nem is volt boldog soha.

Hosszú ideig ment ez így, lassanként lelke is eltorzult annyira, mint teste, már a növények sem bírták elviselni közelségét, így hát kopárrá vált az a hely, ahonnan az embereket szokta figyelni. Már ez a szórakozás sem töltötte el örömmel, csak féltékenységet érzett irányukba, irigyelte boldogságukat, egyszerű életüket. Egyik este vékony fonalat szőtt, ennek segítségével a patak felszínén keresztül leereszkedett az emberi világba. Bő köpenyt öltve, arcát eltakarva járt a halandók között, de a remélt öröm így sem találta meg, sehol nem lelte helyét, idegen maradt.

Földre érkezésének tizedik estéjén tört meg véglegesen, ép elméje elhagyta és az egyik falusi lányt egy barlang mélyére hurcolta, ahol megölte és lenyúzott bőrét magára öltötte. Az álca tökéletesnek tűnt, hirtelen jött szépsége miatt a falusiak jóval barátságosabbak lettek, nem idegenkedtek tőle többet. A változás azonban csak három napig tartott, teste ekkor kivetette az idegen bőrt, így új áldozat után kellett néznie. Háromnaponta ölt és utána a lenyúzott bőrökben tetszelgett önmaga és mindenki előtt.

Ki tudja, ámokfutása meddig tartott volna, ha apja nem parancsol megálljt neki. Elkeseredetten hívatta maga elé lányát, de szíve csak még jobban összefacsarodott, amikor Naekrah arcába nézett, szemein látta a tébolyt és tudta, gyermeke örökre elveszett. Nem hagyhatta ezt a súlyos vétket büntetés nélkül, így megtagadta gyermekét és a föld alá száműzte, hogy többé senkinek se árthasson. Millió szemet és kart adott neki, valamint egy kis patakot, és arra kárhoztatta, hogy ezen keresztül tovább figyelje az általa úgy gyűlölt embereket és saját testéből fonja mindegyikük életének fonalát. Az emberiség számának változásával nőtt illetve csökkent szemeinek és kezeinek is a száma: valahányszor új élet fogant, testéből új kéz nőtt ki, fején új szem nyílt, de valahányszor meghalt valaki, egyik szeme kiszáradt és egyik karja elhalt. Elhulló vércseppjei főleg földre estek, ezekből pókok születtek, akik társaságul szolgáltak neki. Pár csepp azonban a patakba is került, ez összekeveredett a vízzel, kifolyt a barlangból, ahova az istennő be volt zárva, és a föld alatt keringve messzire jutott. Partján különleges gombák nőttek, ezeket találták meg az első, föld alatt élő elfek és ezek hatására érték el mai kinézetüket.

Ezért tisztelik a sötételfek Naekrah-t mint teremtőjüket, hiszen hitük szerint az ő vérének köszönhetik külsejüket.

A halál örömteli esemény, hiszen Naekrah nagyságát hirdeti. Minden elhunyt testét fel kell áldozni, ha érdemes erre, hogy földi maradványaiból még több pók születhessen. Ám részben szomorú is, hiszen aki meghal, végleg elvész, teste és lelke is az istennőé lesz, csupán emlékeinkben élhet tovább, legyen hitvány hím szolga, vagy csodálatra méltó matróna életében. Ám ebből a halálból táplálkozva teremt más, új életet Naekrah.

A temetés módja hamuvá égetés és vízbe eresztés, hogy így térjen vissza a teremtett maradványa a teremtőjéhez. A tűz tisztító erejét minden sötételf és arra érdemes megkapja, másokat pusztán a föld alá vetik. Viszont ha el is égetik a testet és lelket, csak a család tagjait és a legközelebb állók kaphatják meg azt a kegyet, hogy visszatérhessenek az istennőhöz.

A gyász színe a fehér, minden családtag köteles ebbe a színbe öltözni a temetéseken.